Hungamer Filmajánló: Életrevalók




francia dráma, vígjáték 112 perc, 2011 (12)
rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache
forgatókönyvíró: Olivier Nakache, Eric Toledano
operatőr: Mathieu Vadepied
producer: Nicolas Duval-Adassovsky, Laurent Zeitoun, Yann Zenou
vágó: Dorian Rigal-Ansous

főszereplők:
François Cluzet (Philippe)
Omar Sy (Driss)

A hitelesség és a pozitivizmus egymásba fonódása az, amely ilyen magasságokba emeli ezt a filmet. Ritkaságszámba megy manapság, ha egy vígjáték-dráma ennyire érzékletesen meg tud közelíteni, ennyire szerethetően és egyszerűen be tud mutatni egy tanulságos történetet. 

Driss börtönből szabadult szegény körülmények között élő munkát kerülő fiatalember, esze ágában sem lenne állásinterjúra mennie, ha nem a segélye függne tőle.
Philippe nyaktól lefelé béna, gazdag arisztokrata, de mit is ér az ember a pénzével, ha az egészsége annyit sem enged meg, hogy segítség nélkül végezze el a legalapvetőbb emberi tevékenységeket. Szociális segítőinek nincs ám könnyű dolga, nem is csoda, hogy sorra mondanak fel…

A két egymástól teljesen ellentétes sors, a két világ, melyet egy feneketlen szakadék választott el egymástól akkor ér össze, amikor Philippe meglehetősen váratlan döntése hidat képez közöttük. Drisst választja szociális segítőjének, mert a fiatalember őszinte, mégis számára teljesen idegen stílusa, vidám, de odamondós természete hamar megfogja a szétesett férfit. A két különböző világnézet találkozásából felejthetetlen szituációk, igazán humoros helyzetek alakulnak, melyek messze túlmutatnak a mai vígjátékokból megismert felszínes poénokon.


Mókás, kedves film, árad belőle a kitartás szelleme, és újraértelmezte a barátság, elfogadás, áldozathozás fogalmát, ebből a filmből mindenki tanul valamit. Mindenki.
Francois Cluset és Omar Sy simán hoztak egy oscargyanús alakítást, nem a színészeket láttuk a vásznon, hanem Philippet és Drisst, két valódi személyt. Megélték a karaktereiket, viselkedésük természetesnek, mindvégig hétköznapinak hat, ezáltal a néző hamar szívébe zárja őket.
A film erénye még, hogy minden korosztály bátran tehet vele egy próbát, drámaként és vígjátékként is elég magasra teszi a lécet, értéket közvetít egy érettebb réteg felé is, mialatt a fiatalabb nemzedék arcára is mosolyt csal számtalan alkalommal. Nem katarzishajhász film és ez becsülendő dolog, abszolút nem érezhető minden jelenet kimértnek, túlrendezettnek, de mégis minden eleme a helyén van, a rendezőpáros értette a dolgát.
Nehéz objektívan írni egy olyan alkotásról, amely minden erejével küzd, hogy a legnemesebb emberi tulajdonságokat besűrítse egy filmbe. Egyszerűen megtalálja az utat a nézőhöz és talán mindenkinek egy másféle élményt nyújt, aki igazán engedi, hogy hasson rá a film.


Elmeséli, hogy az emberekre feszülő furcsa álarc, mely talán arra hivatott, hogy eltaszítsa magától az idegeneket, valójában egy egészen más figurát rejthet, egy új egyént a felszín alatt. Csak sokan olyan mélyen eltemetkeztek önmagukba, hogy észre sem veszik, mire lennének képesek, milyen emberekké válhatnának, ha találkoznának egy olyan személlyel, aki mindezeket a mélybe rejtett lehetőségeket felszínre hozná, átformálná és letisztítaná. Ezt tette Philippe Drissel, s cserébe csupán annyit kért, hogy társaságát őszintén élvezhesse, ne pedig egy formalitásokkal teli színdarabként, ahogy a többi gondozó tette előtte.

Megtaníthat arra a film, hogy sokszor a legnehezebb dolog önmagunk elfogadása, főleg akkor, ha az élet szerencsétlen fordulatot vett számunkra... Philippe nem tört össze, nem vált letargikussá, nem engedte, hogy a depresszió felülkerekedjen rajta, tudta, mire van szüksége és pozitívan állt hozzá a dolgokhoz: megragadta a viszonylag korlátozott lehetőségeit. Gondozó kell? Miért ne legyen hát olyan, aki egyben igaz baráttá is válhat? Testi fogyatékkal kell, hogy leéljem az életem? Naés, nem sérült a személyiségem, hát miért ne tudnék szeretni és szeretve lenni?

Hogyan ítélkezhetünk más emberek felett, ha igazán saját magunkat sem tudjuk megismerni? Mert nem tudjuk. Annyi minden rejlik minden emberben, benned, benne, és bennem is. Annyi minden, ami arra vár, hogy felszínre hozzák, csak a megfelelő kéznek kell megmarkolnia, és erősen tartania azt. Minden emberből lehet mindenféle ember, végtelen lehetőség van, a kérdés csak az, biztosítjuk-e egymásnak az esélyeket.


És önmagunknak?

Ehhez hasonló kérdésekre kereshetjük a válaszokat a filmben és jó eséllyel meg is kapjuk őket. Bátran ajánlom hát bárkinek és mindenkinek, nem világmegváltásra született, nem akar forgatókönyvével forradalmat indítani, nem értelmezte át a dráma fogalmát sem és valószínűleg a poénjain sem fogunk kiesni a fotelből, de a működő összhang, ami átitatja a film minden képkockáját, a remek alakítások és az értékek, amelyeket közvetít mindenképpen minimum egyszeri megtekintésért kiáltanak.
 
Értékelésem:

79 %
írta KenytheOne