A hideg sötétség mélyén - Gravitáció kritika

Lehet, hogy már sokan vagy szinte mindenki ellőtte ezt a mondatot, de én is csak ezzel tudom nyitni soraimat: a Gravitáció azon filmek közé tartozik, ami miatt feltalálták a mozgóképvetítést.

Halljál bármit a kritikusoktól, barátaidtól, ismerőseidtől, olvassál bármit róla, de az élményt, ami nyújtani képes azt csakis saját magad tapasztalhatod meg. Mégpedig úgy, hogy bemész egy moziba, fizetsz a jegyért, leküzdöd a 3D-vel szembeni (jegyzem meg jogos) ellenérzéseidet és a vászonra meredve szívod be Alfonso Cuaron csodáját. Ha azt gondolod, hogy netán valami nagyobbacska monitor vagy tévé is képes erre, akkor csak áltatod magad. Mert azt az audiovizuális látványt és hullámvasútszerű élményt, amit nyújt nem képesek a kis képernyők replikálni.

Cuaron nem semmi figura. Mexikóból jött, kisebb léptékű darabokkal kezdte, majd lerendezte az egyik legjobb és stílusosabb Harry Potter filmet, de ahelyett, hogy beállt volna bérrendezők sorába, inkább csinált egy posztapokaliptikus mesterművet (Az ember gyermeke), most pedig egy űrfilmet, ami szintén mestermű. Még ha hét évbe tellett is neki ez a visszatérés. Mert bizony nem kerülgetem tovább a forró kását és kimondom, hogy ez bizony egy vegytiszta, zsánerdefiniáló, sablonkerülő mestermű.

A cselekmény végig az űrben játszódik, főszereplői pedig szimpla munkájukat végző asztronauták. George Clooney és Sandra Bullock játssza a két főhőst, akik éppen utolsó föld feletti napjukat töltenék el békésen, amikor egy váratlan esemény (egy műholdrobbanás okozta roncsvihar) katasztrófahelyzetbe hozza őket és hamarosan mindkettejüknek a túlélésért kell küzdeniük. Egy olyan helyen, ahol nincs oxigén, nincs gravitáció, végtelenül nagy, a hőmérséklet pedig a mínusz skála vége felé tendál. Egy olyan helyen, ahol minden ellenük van, ők pedig egy szkafanderbe vannak bezárva. Nem egy filmtörténetet átíróan eredeti sztori ez, de nem is ezen van a lényeg. Klasszikus példáját láthatjuk ebben a filmben annak, ahogy a forma felülírja a tartalmat fontosság szempontjából.

A látvány úgy játszik főszerepet ebben a filmben, hogy sosem érezzük egy üres techdemónak, hanem sokkal inkább egy hihetetlenül feszes és izgalmas túlélés történet kiszolgálójának. Itt valóban súlya van, a 3D végre hozzáad az élményhez, nem elvesz belőle. És most írhatnék még tizennyolc bekezdést arról, hogy mennyire fantasztikusan néz ki a film, de egy jó képkocka úgyis többet fog mondani róla, mint ezernyi szóvirág. Én csak annyit mondok, hogy az űr végetlenje még soha nem tűnt ennyire csodálatosan ambivalensnek, hisz egyszerre émelyítően gyönyörű, részlet gazdag és lélegzetelállító, mégis üres, hideg, kegyetlen és sötét hely, ahol hőseink kétségbeesetten próbálnak kapaszkodni valamibe, de olyan nincs csak a zuhanás a semmibe.

Hogy megnyugtassak mindenkit, nem egy filozófiai monológokkal teli darabról van szó. A nyugodt, szinte vihar előtti csendként funkcionáló bevezetést, szinte rémisztően reális váratlansággal tépi szét a törmelékfelhő, hogy aztán egy adrenalintól majd szétrobbanó akcióthillerré váljon, ahol annak ellenére, hogy nincsenek ropogó fegyverek és a legnagyobb dolog, ami szétesik az egy űrállomás, (az is láng és hang nélkül) mégis képes annyi feszültséget és izgalmat belénk tömni, ami szinte példaértékű.  Méghozzá azért mert átérezzük a szereplők küzdését, kilátástalan helyzetét, és elhisszük, hogy tényleg bármi megtörténhet velük. Arról már nem is beszélve, hogy Cuaron nem csak a 3D-vel, hanem tényleg közel visz minket karaktereihez, Emmanuel Lubezki szédítően zseniális kamerakezelésének köszönhetően, velük együtt repülünk, pörgünk, forgunk, követjük mozdulataikat és ettől lesz olyan hiteles és reális érzete minden eseménynek.

Filmes körökben sokat lehet azt a mondást hallani, hogy az a jó sci-fi, ami minden technikai csoda és truváj ellenére az emberről szól. A Gravitáció is egy ilyen film, mert hiába van itt tökéletes megvalósítás, ez lényegében egy küzdelem története. Az emberi túlélés, az életösztön, amiről szól, és ezek is a két szereplő közül főleg egyben testesül meg. Egy szkeptikussá vált, gyászoló anyában, aki itt a semmi közepén fedezi fel azt, hogy tovább kell lépni, tovább kell küzdeni és felemelkedni bármekkora megterhelést mérjen ránk a sors lelkileg vagy fizikailag. Sandra Bullock élete tán legjobb alakítását hozza Ryan Stone-ként, sokszor arca, amin átsuhan minden emberi érzelem örömtől és bánattól kezdve, dühön és kétségbeesésen át, félelméig és elszántságig mindent elmond karakteréről és útjáról, amit bejár.

Ez az út pedig olyan, ami ki van kövezve azokkal a dolgokkal, amiket mi is pontosan úgy átélhetünk, mint ő. Egy hihetetlen, vérfagyasztó, torokszorító, mégis megbabonázó végül katartikus út, melynek végén bizsergetően és kissé bizonytalanul, de valami egészen nehezen leírható élménnyel a hátunk mögött állhatunk fel. Hát miről szól a mozi ha nem erről?
Értékelés
10/10Toronymagasan az év eddigi legjobb filmje

F1 2013 - Launch Trailer


Öveket becsatolni.