Skip to content

Perfect Universe – Teszt

Aki azt hitte, hogy nem lehet újdonságot vinni a platformerek (manapság főleg indie címekből álló) világába, annak érdemes vetnie egy pillantást az Excalibur meglehetősen formabontó újdonságára, a Perfect Universe-re

A platformer stílus gyakorlatilag egyidős a játékiparral, elvégre a mai napig mindenki ismeri Super Mariót, de például a modernebb vonalat erősítő, logikai fejtörőkkel tarkított Trine is szép sikereket ért el. Ilyen múlt mellett nehéz újat alkotni, de a Will Sykes Games fejlesztőcsapata tett egy próbát. Méghozzá sikerrel.

A platformjátékok mindig is a könnyed szórakoztatás célzatával igyekeztek hódítani, azonban ez sosem zárta ki az embert próbáló ügyességi, vagy épp logikai feladatok szerepeltetését. A Perfect Universe főleg előbbiekkel dolgozik, de azokkal egészen új megvilágításban. A játék alapvetően négy, kisebb egységre oszlik, melyek több, fokozatosan nehezedő szintet, illetve az utolsó, Sports Day blokk esetében több, kisebb minijátékot tartalmaznak, melyeket gépi, vagy a billentyűzetet megosztva mellénk csapódó emberi ellenfelek ellen is játszhatunk, egyszerű, de komoly mennyiségű tartalommal megtöltve a gammát.

Az első, Perfect Moon elnevezésű blokk a legkonzervatívabb a lehetőségek közül, de még itt is találunk jópofa pikantériákat. Ebben egy rajzolt figurát alakítunk, akit oldalnézetes, 2D (esetenként “fél-3D”) nézetből irányíthatunk, a pályán fellelhető gyémántokat gyűjtögetve. Hősünk fut, ugrik és mászik, amire szükségünk is lesz, mivel a kezdeti, egyszerűbb akadályok után rövidesen megjelennek az azonnali halált okozó csapdák, tüskék, körfűrészek, illetve az egyébként az egész játékot végigkísérő, gravitációs terekkel operáló játékterek. Ez utóbbiak során miniatűr bolygók felszínén futkározva, illetve egyikről másikra ugrándozva gyűjthetjük gyémántjainkat, ugyanakkor nem árt elfelejteni, hogy minden “bolygó” saját, méretétől függő gravitációs térrel rendelkezik, így befolyásolva esési pályánkat, így nem csak a bolygók alfelén lehetséges, fejjel lefelé történő közlekedést, hanem az ugrásaink során ránk ható vonzóerőt is meg kell szoknunk, és előnyünkre fordítanunk a siker érdekében.

A második módban, a Moon Life-ban a Mr. Legs nevű, jópofa, kétlábú lényecskét vehetjük irányításunk alá, akinek mozgását közvetlenül nem, azonban jobb és bal végtagját a WASD, illetve IJKL gombkombinációkkal befolyásolhatjuk. Ez kétségtelenül a legnehezebb játékmód, mivel ahhoz, hogy Mr. Legs legalább megközelítőleg azt tegye, amit akarunk, komoly ügyesség, és gyakorlat szükségeltetik. Itt már nem árt egy gépre dugható kontroller (melyre a játék fel is hívja figyelmünket), mivel nyakigláb alteregónk kezelése billentyűzettel messze van az intuitívtól, ami komolyan visszaveti túlélési esélyeinket a csapdák megjelenésétől kezdve.

A harmadik single player mókával, a Star Light-tal egy apró rakéta felett vehetjük át az irányítást, melynél az enterrel “adhatunk gázt”, a szokásos WASD kombóval pedig forgathatjuk tengelye körül. Itt a legfőbb nehézséget az adja, hogy egy nagyobb löket után a tehetetlenség miatt rakétánk komoly lendülettel repül tovább, így rá kell éreznünk a gázadások és irányváltások megfelelő elegyére, különben hamar flipperszerű falak között pattogássá minősül át a játék, melyet tovább fűszerez a már ismert gyilkos akadályok és gravitációs terek megjelenése.

A Sports Day a játék legsokoldalúbb aspektusa, főleg, mert az általa felvonultatott minijátékokat a mesterséges intelligencia mellett lokális multiplayer rendszerben is játszhatjuk, kihívva barátainkat egy-egy izgalmas, illetve sokszor röhejes mérkőzésre. Itt a singleplayer módokból már megismert szereplőket, irányítva, a már szintén ismerős körülmények között olyan, sportközpontú módokban tehetjük magunkat próbára, mint az űrkidobós, bolygó körüli röplabda, a Rocket League és léghoki keverékére emlékeztető Rocket Ball, vagy esetleg a gravitációs erőkkel megnehezített, oldalnézetes golf. Ezek közül mindegyik jópofa és fantáziadús, de gondolom mondanom sem kell, hogy a teljes élvezeti faktorhoz nem árt egy-két haver (és kontroller), aki becsüccsen mellénk a monitor mellé. A röhögve szentségelés garantált.

A Perfect Universe grafikai megjelenítése olyan, mint maga a játék; egyszerű, de jópofa, és igényes. A játék látványvilága fekete-fehér, rajzhatású környezetekkel és karakterekkel dolgozik, melyektől persze nem fogunk visongani a gyönyörűségtől, de jól esnek a szemnek, kiválóan betöltik szerepüket, és nem mellesleg garantálják a baráti gépigényt. Hangeffektekből nem fogunk lehengerlő mennyiséggel találkozni, ezeket a pályákon a már jól ismert, hatékony minimalizmus jellemzi, a menüzenék pedig kellemesek, de azért érezzük, hogy nem ezen van a hangsúly.

Mindent összevetve a Perfect Universe egy kellemes, újszerű platformer, könnyű szórakozás. A világot persze nem váltja meg, de fárasztó napok végén lecsüccsenve letisztult, könnyed kikapcsolódást kínál, pár haverral összeülve pedig belevethetjük magunkat a többszereplős sportmódokba, melyeknél garantált a nevetés és a szórakozás.